Tisztelt közönség, kedves könyvek és könyvbarátok!
Valamikor a múlt században élt egy filozófus, aki azt találta mondani, hogy a szavak tettek. E tettek archívuma, katalógusa pedig nem máshol, mint a könytárakban és könyvesboltokban található, amelyekben a könyveket orzik. A könyvekben található szavak a kultúra cselekedeteit rögzítik, ez történt itt és itt, így néztünk ki ekkor és ekkor, ez itt csinos, jól sikerült, élethû kép, az ott némileg divatjamúlt, megsárgult és fakó, de mind a miénk, hozzánk tartozik, ez mind mi voltunk egykor. A könyvek a kultúra, a társadalom, az emberiség családi fényképalbuma, amelyet minden körülmények között meg kell õrizni, de legalábbis törekedni kell rá nagyobb történelmi kataklizmák, kivándorlás, számuzetés, hajótörés, természeti katasztrófák vagy egyszeruen csak a mindennapi élet viharai idején. A könyveket minden áron meg kell õrizni, mert nélkülük nincs közös emlékezet, amit, ha úgy tetszik, lehet történelemnek hívni, de lehet egyszeruen úgy is gondolni rá, mint a ragacsos csirizre, ami az eddig történteket, az eddig megesett cselekedeteket tartja össze és teszi értelmezhetõvé.
A könyv tehát a kultúra, minden, amit a kultúra felhalmozott.Ülünk önelégülten a kincseinken, és azt képzeljük, hogy csak papír, nyomdafesték, áfa meg adókulcs, és nem gondolunk arra, hogy ha ez nincs, akkor nincs semmink, és akkor a semmi áfáján ülünk.
A könyv mindaz a tudás, ami nélkül
nem vagyunk képesek
a világban eligazodni, ami nélkül, mint valami baljós,
betegséget hordozó, undok széljárás,
uralkodóvá válik
a tudatlanság, és egyszercsak azon kapjuk magunkat, hogy
nem vagyunk képesek megítélni a szavak, és
a szavakban rejlo tettek valódi jelentését, jelentõségét – egyszercsak,
mint a kasból elszabadult, dühödt méhek, olyan
szavak kezdenek kavarogni az olykor trópusi párával
terhelt, fülledt levegoben mint együttmuködés, forradalom,
nemzeti, félelem, Tatárszentgyörgy, gyávaság,
mellény,
kacagány, függetlenség, alkotmány, jog, erkölcs,
igazság, Isten, bûn, kurzivál, Sportcsoki, állampolgár,
isa, pur és homár...és rémülten azon kapjuk
magunkat, hogy nem tudjuk, mely szavak tartoznak össze, melyik ad értelmet
a másiknak. A könyvek adta tudás nélkül
nem tudjuk, hogy például jog és erkölcs összetartoznak,
sot, hogy feltételezik egymást, nem tudjuk - mert ha nem
jön
szívbol, akkor könyvbõl kell -, hogy szolidaritás
nélkül
nincs együttmuködés, hogy az egyik a másik nélkül
nem jelent az égadta világon semmit; s talán éppen
idén, a szegénység és társadalmi kirekesztés
elleni küzdelem európai évében derül ki,
hogy nem tudjuk, hogy a szegénység a tudás szegénysége
is, és nem csak az egyes emberé, hanem az egész társadalomé,
amelyik nem képes evvel a rá – és csakis rá,
a társadalomra - nézve szégyenteljes jelenséggel
megbírkózni, s hogy a kirekesztést és elõítéleteket
tudás nélkül, a tudás elterjesztése nélkül
megpróbálni felszámolni éppolyan hiábavaló,
mint kerti turbótrimmelovel nekimenni a dzsungelnek.
A könyv ezért nem csak tárgy, nem csak áru, hanem
a jelentésben, tudásban, kultúrában és
megértésben
lehorgonyzott szavak megjelenési formája. Vagyis a könyv
aranyalap – és azok, akik az oktatást és a kultúrát
rendre a lista, a mindenkori lista kullogó végére
teszik, mint valami terhes koloncot, nem értik, végzetesen
nem értik
ennek az aranyalapnak a gazdaságtanát. Nem értik,
hogy evvel olyasmitol fosztják meg a társadalmat -- de ha
már
az nem érdekli oket, akkor saját gyerekeiket és unokáikat
-- ami nélkül a gondolatok, a szavakban kifejezodo tettek csak
elszabadultan keringenek a levegoben, egészen addig, míg
végül,
a gravitáció törvényeinek engedelmeskedve, vissza
nem hullanak a fejükre. A könyvek arra tanítanak, hogy
nem lehet egy társadalmat, egy kultúrát üres
retorikára építeni.
Arra tanítanak, hogy nem csak mi használjuk a szavakat, hanem
a szavak is használnak minket, és egyszercsak azon kaphatjuk
magunkat, hogy egy olyan kifosztott, üres kincstárral nézünk
szembe, amelyben már nem maradt egyetlen olyan szó sem, amely
ne hullhatna vissza a fejünkre. A szavaknak ereje, sokszor szuggesztív,
mágikus ereje, de terhelhetosége is van, s aki ezekre nem
ad, aki nem számol avval, hogy a szavak tettek, melyek valóra
váltanak,
válthatnak gondolatokat, az avval sem számol, hogy nincs,
aki megállítsa azokat, amikor már késõ. Erre
tanítanak
bennünket a könyvek, hogy a szó kétélû fegyver.
Prométheusz, aki a tüzet ellopta az istenektol, hogy az ember az állatok fölé emelkedhessen, végsosoron a tudást lopta el, azt tette mindenki számára elérhetõvé. Amivel persze csak azt akarom mondani, hogy a tudás ne legyen privilégium, mert az is csak egy farnehéz, undok szó, ami aztán jól visszahullik a fejünkre. Ha azonban itt, ma, nekilátnánk végre a könyv, a kultúra, a tudás megsokszorozott támogatásának, annak beláthatatlan, s a viszályt szítók-szeretõk szempontjából aligha vágyott következményei lennének. Mert akkor elkezdhetnénk, a könyvek segítségével, feltárni a szavak jelentését, s ha már ezért lassan, de biztosan kialakul egy közös nyelv, melyet használni is tudunk - tehát ha már egy nyelvet beszélünk - akkor semmi nem ment meg minket attól, hogy meg is értsük egymást, és ha megértjük egymást, akkor adva van az együttélés legelso és legalapvetobb feltétele. Addig azonban, amíg ez nincs, addig csak hajléktalan szavak keringenek a levegoben.
A könyveknek, mondják, sorsa van. De azért ne érjük be ennyivel. Lehet azt a sorsot befolyásolni is. Úgyhogy ezúton üzenem annak, aki a nagymamámtól örökölt, Raszputyin, a szent ördög címû, pótolhatatlan totemkönyvemet a könyvtáramból adoptálta, hogy haladéktalanul, a Könyvhét végéig szolgáltassa azt vissza. Ha megbocsátani mindjárt nem is, de megérteni meg fogom. És innen már minden jóra fordulhat.
